2012. október 20., szombat

Az élet-játék


Egyszer kimaradsz a dobásból, vagy kétszer. Visszarúgnak a kiindulópontra. Ha hatoson kívül dobsz, akkor vége. Ha hatos, újra dobhatsz.
Az egész élet erről szól. Dobásokról, bábukról, mezőkről, amiben vagy visszalépek kettőt, vagy előre hármat.

Azt mondják, hogy ha valaki szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben. Egész életemben dobtam a hatosokat, meg megnyertem sorra az összes társasjátékot, mégis, évekig kutattam azt, akire azt mondom, hogy leélném vele az életemet.
Most pedig, totál szerencsétlen vagyok, viszont boldog.

Ha a játék az élet, akkor tényleg igaz, hogy valaki szerencsés, vagy szerencsétlen? Valaki vagy tud játszani, vagy nem?
Mi van azokkal, akik nem szeretnek játszani?

A baráti köröm többsége imád játszani. Bármivel, nem válogatnak. Én viszolygok az Activity-től, ami mondhatjuk, hogy félénkségre utal? Igen. Mert ott is meg kell mutatnom magam, és még az életben is legszívesebben eltűnnék, mint hogy társaságban középpont legyek.
Kártyázni sem szeretek. Abban anyámék voltak a nagy játékosok. Velük ellentétben, én kevésbé vagyok top játékos. A kártyában sosem volt szerencsém. Kerülöm is.
A többi játékkal szívesebben játszom, de sokszor van, hogy kihátrálok, és nem ülök le a többiekkel. Inkább a számítógépen, mert ott nem kell beszélgetni senkivel.


Amikor elérkezünk a pontig, hogy mindenki körbeüli Az Asztalt, és felteszi a saját bábuját – mindenki úgy választ bábut, hogy a kedvenc színe legyen. Lila bábut még nem láttam. Ez is jelent valamit. -, a gyomrom összeszűkül, és a fejemben váltogatja egymást a neon, az akarat a játék és a távozás között. Ha már játszol, akkor nyertes akarsz lenni. Ha belegondolunk, mindenki a maga módján nyertes. Legalább egy olyan dolog van, amiben már volt egyszer dobogós. Az eltöltött kis játékok a nagy játéktéren viszont hol jók, hol nem. Hol nyerünk, hol balfékek vagyunk és szerencsétlenek.

Felőrlődünk benne.

Ha körbenézünk, akkor a vetélytársainkban is ez játszódik le. Valaki jó színész lesz. Valaki inkább a könnyebb utat választja. Valaki összeroppan. Valaki idő előtt távozik (viszik, vagy magától megy). Születéskor startolunk, és végig az arénában maradunk.
Hogy hogyan játsszunk, mindenki maga választja meg. Keményen, macsósan, lágyan, gerinctelenül, kedvesen, kecsesen…stb. Személyre szabott.

Mindenki olyan az életben, amilyen a játékstílusa.

Időről-időre rájövök, hogy rosszul játszom. Ma is. Szerencsétlen vagyok. Menthetetlenül.

 
A nyerés szabályai:
1)Ne legyél önmagad! Viselj álarcot, akkor kevesebb eséllyel fogsz veszteni.
2)Légy résen! Figyelj oda mindenre akkor is, ha többen vannak a csapatodban. Sosem tudni, kire számíthatsz.
3)Ne mások játékával törődj. Légy önző, és magadat segítsd!
4)A játéknak addig nincs vége, ameddig mindenki el nem jut a célba.
5)Törekedj a hatosra, mert akkor újra dobhatsz!

Egy-egy játékot komolyan kell venni, míg más poén, vagy inkább hagyni kell, hogy mások játsszák. Nem kell megszakadnunk, elvégre, mi nem vagyunk profi játékosok. Lassan. Kivárni, míg ránk kerül a sor, addig végiggondolni a következő lépés lehetőségeit.

S mi van akkor, ha egy játékostársunk az arénában áll szemben az oroszlán szájával? Össze kellene fognunk, nem? Nem. Inkább fogadunk az oroszlánra.

Kockával a kézben dönteni kell. Mi leszel következőre? Cápa, és letarolsz mindenkit? Ha igen, akkor azt kell szeretni. Nem tudsz simogatni, kebledre ölelni senkit sem. Ha a fuldokló áldozat, akkor meg az. Ha bálna, akkor meg az. Meg kell birkózni ezzel a tudattal. Ez a játék neheze.

Ettől érzed magad sokszor furcsán (rosszul, rossznak) a tábla körül.

 
Sokszor gondolok arra, hogy miért nem tanultam jobban? Miért nem más iskolába mentem? Miért nem választottam inkább azt, hogy fodrász leszek? Vagy sminkes? Vagy virágkötő? Vagy miért nem lett belőlem utcaseprő? Remekül tudok takarítani. Rám lehet bízni a piszkos munkát. Úgyis elvégzem. Ráadásul úgy érezném, hogy teszek valamit a köz érdekében, ha már úgyis azt híreszteli minden ismerősöm, hogy milyen segítőkész, aranyos, jó hallgatóság vagyok.

Szuperhős lehetnék.

De ha látna bárki is most, nem látná azt, hogy miért és hogyan jutottam odáig, ahol vagyok. Ehhez képest a szuperhősség nagyon is jól hangzik. A szuperhősöket szeretik, megbecsülik.
Gondoljatok bele, mi lesz a zombikkal?

De túl kell élni, nem igaz?

Nem tudok nektek egy konkrét, tiszta választ adni arra, hogy miért jó az én helyzetem, hogyan kerültem ide pont most, miért alakult ez így. Viszont millió és egy okot tudnék arra mondani, hogy ezt az állapotot miért szeretném feloldani.
Rendesen megnehezítik a dolgomat, és baromi nagy munka abban a mezőben maradni, ahol már hosszú ideje vagyok: kétszer kimaradsz a dobásból.

Valahol félek attól a naptól, hogy hatost fogok dobni. Aztán újra dobni, és elmozdulni innen. Annyira megszoktam már. S vajon a következő mező, ahova érkezni fogok, az hova vezet majd? Két lépést előre? Hármat hátra? Vissza a kiinduló mezőmbe?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése