2012. október 22., hétfő

Aludj, ha tudsz!


„ujkiujhzgtklo.épá.lkjuh” Ilyen, amikor szó szerint belefejelek a billentyűzetbe.

Sosem éreztem még magam ennyire fáradtnak. De komolyan. El tudnék aludni állva, és még csak fél kettő van. Nem mondom azt, hogy nem tudom, miért történik most ez velem, mert pontosan tudom. A mai írásom három részből fog állni, és kicsit hosszabb lesz, mint gondoltam volna.

Szóval, második rész.

Ennek az évnek elméletileg nagyon kellene örülöm. Tele van hétvégékkel, s ami még fontosabb, tele van, hosszú hétvégékkel. Ha a kétnaposokon még nem is, a négy naposokon illene az ember lányának kipihennie magát szerintem. Kivéve, ha az embernek csoporttársai vannak, akik semmire sem jók. Nekem mindig voltak csoporttársaim. 26 leszek, még sulizok, szóval kikerülhetetlen. De sosem volt még olyan, hogy maraton helyett sprintnek éreztem volna egy hétvégét, vagy akár egy éjszakát is. Azelőtt a péntek-szombat mindig a lazítás napja volt. Mára eljutottam odáig, hogy a vasárnap a pihinapom, már, ha az, ilyenkor jöhet a pakolás, sarok reszelés, meg egyéb kellemes elfoglaltság. Ez a nap csak és kizárólag rólam szól.

Ameddig szinglinek számítottam, addig minden hétvégém lazítás volt. Volt bulis hétvége, volt másnapos hétvége, és volt amolyan „senkivelsemakaroktalálkoznimegnézekegyfilmet” hétvége is.

Mr.A óta kevésbé vagyok barátnőkkel, főleg hétvégén. Mondjuk, ők is lemondtak már a füstös kocsmákba beülésről, a pizzázásról. Megtehetnénk, de valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy vagy dolgozunk, vagy az iskolában ülünk. Marad a vasárnap jobb esetben arra, hogy kieresszük a fáradt gőzt.
Mr.A-val is jó együtt tölteni az amúgy semmittevéssel eltöltött időt. Sétálunk, beszélgetünk, filmeket nézünk, olvasunk.

De nem lehet beadagolni a magánélet tényét és a pihenni akarást a csoporttársaknak. Éjjelente felhívnak, és ordítanak a telefonba, mint egy fába szorult féreg, hogy félrenézték az időpontot, most mit csináljanak? A dolgok másik fele, hogy most itthon vagyok, mert itthonról dolgozgatok – nagyon gyakorító képzővel – A csoporttársaimnak az jelenti az igazi programot, hogy megcsinálják a minimumot, és a dolgok oroszlánrésze rám marad, mert azért mert ők olyanok, mint Sid, a lajhár, mégsem kaphatnak kettest. Szóval, nem tehetek mást, csak melózom a csoportmunkákkal.

 
A mostani hosszú hétvégén például kegyetlenül hátba lettem támadva. – És most a hiszti következik: van ugyanis egy csoportos feladatunk. Nyár elején voltunk egy szocio táborban, és ott interjúkat készítettünk. Azt mondták, ezzel már több feladatunk nem lesz. Hát, de. Megkapta a csoport a közmunka programot témának, és ezzel kapcsolatban kell idézeteket kiszűrni az interjúkból. Egyik csoporttársnőm egyből nyafogni kezdett, meg szervezkedni, holott megírtam neki, hogy csoportvezető vagyok, azt csinálják, amit mondok, de van beleszólásuk. – ez is elég rosszul hangzik most. – Lényeg, hogy megértettem vele, hogy hadd ne az én problémám legyen, ha képtelen elolvasni és értelmezni egy levelet. Aztán az egyik tanárunk, nem engedte, hogy még egy lány csatlakozzon a csoportunkba, pedig jól jöttünk volna ki. Hozzáteszem, más csoportokban 5-en vannak, mi 4-en vagyunk. Ivett csoporttársnőm egyből közölte, hogy ő nem tudja bevállalni az interjúkat, mert dolgozik, és már program van a hosszú hétvégére. Mi lesz velük? – Mi lenne? Kénytelen vagyok megcsinálni. Egy másik lány, Emese eltűnt, még csak a levelekre sem válaszolt. Ünnepélyesen kitettem a csoportból. Mr.A is közölte, hogy leszarja az egészet. 57 interjúból 46-t én csináltam meg.

Most, hogy kész vagyok az egésszel, úgy érzem magam, mint akit agyonvertek. A csuklóm és az ujjaim nem úgy mozognak, ahogy eddig, a fejem nyom, a szemem is olyan furcsa, merev a derekam, mint egy deszka.

Vessétek rám az összes követ, de közel az idő arra, hogy egyszer csak állni fogok, égy úgy elaludni, vagy bedőlni a sarokba, vagy egyhuzamban 24 órát aludni. – És hangsúlyozom. Nincs gyerekem. Tuti, hogy kölökkel együtt nem megyek még egyszer iskolába.

 
Tegnap már örülni kezdtem, hogy hosszú hétvégéből csak egy nap, de legalább lesz 24 óra, amit olvasással és film nézéssel fogok eltölteni, vagy kirándulással. Direkt takarítottam is; ez volt a szünet két interjú között. Itthon lesz Mr.A, úgyhogy egy egész, teljes napunk lesz kettesben.

Mosolyogva, megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy főzni fogunk, meg minden jót csinálni, amit ha leírnék, jöhetne a korhatározás is. – Legalábbis, tegnap még úgy tudtam délelőtt, hogy mindez így lesz.

Este bambultam a gép előtt, nyomtam a játékot, amit megérdemlek egy egész napos körmölés után. Nyílik az ajtó, belép Mr.A, és minden porcikám bizseregni kezd. Végre! Végre! VÉGRE!

 
Mr.A pedig, mint a rossz hír hozója, alig mosolyog. Beteg, fáradt, minden baja van. Vacsit készítünk, és leülünk enni. Mire én.
-Kedden elmegyünk valamelyik múzeumba? – kérdezem, és tömöm magamba a melegszendót.
-Életbogyó! Kedden a Zoliékhoz megyünk. Meghívtak. – észreveszi, hogy értelmesen nézek. – Nem mondtam? Két napja szólt, hogy lesz ilyen összeröffenés, és meghívtak.
-Kösz, hogy közlöd.

Mire, csak mosolyog, és kuncog.
Bennem pedig, egy kisebb világ omlott össze a hírtől. Elég félénk vagyok ahhoz, hogy halálba idegesítsem magam attól, hogy vendégségbe kell menni. De mégsem mondhatom azt, hogy rohadt fáradt vagyok, és nincs másra szükségem, csak egy jó nagy alvásra.
„Menj csak te egyedül, én itthon alszom egy kiadósat.”

Tükörbe néztem. Nem kellett volna. Már most meg kellene kezdenem az alvást ahhoz, hogy holnap valami emberi külsőm legyen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése