2017. augusztus 22., kedd

Öskü rotunda



Egy apa-lánya nap keretein belül pár helyet végigjártunk Világapával, és arra gondoltam, hogy ha nem is minden mozzanatát, de egy-két dolgot megosztok veletek az „ismerd meg szép hazádat” égisze alatt. Mivel, ismertek, jó pár kép készült, most szétszedném a bejegyzést részleteire.

Azért is jó ez, mert legalább változtatok a kirándulós bejegyzéseken, nem lesz annyira ömlesztett és hosszú, mint szokott lenni. A szórakozást és az ismereteket azért igyekszem jobban keverni a jövőben, mint eddig.

Másrészt, rájöttünk, az ország keleti részében nem nagyon bóklászunk, igyekszünk ott is nézelődni a jövőben potenciális cél miatt. Jöhetnek kommentben az ötletek.

Első boxkiállásunk Öskü volt, ahol a kerektemplomot vettük szemügyre.

2017. július 27., csütörtök

Nő vagyok... vagy mi



Gubóztunk. Mindig kihasználom, ha Ádám itthon van. Átjön, dumálunk, eszünk, iszunk. Most csak tévéztünk néma csendben. Hozzábújtam, átkarolt, ujjait a derekamon kulcsolta össze. Egyenletesen lélegzett. Tulajdonképpen, azon kevés emberek egyike, akihez szeretek odabújni, megölelni, néha már magamtól adok neki puszit. Csak akkor rándult össze, amikor én is, ugyanis, a teljesen romantikus, ámde totálisan balga Anaconda című horrornak titulált valami, valahanyadik részét néztük. Ujjammal csavargattam az egyik hosszú, fekete tincsét.
- Elbizonytalanodtam. – motyogtam ásítva, amikor reklám volt, és amint meguntam a fejemben kavargó gondolatokat.
- Szexuális téren? – utalt egyik kedvenc filmünkre.
- Hülye. Nem. – pillanatra elhallgattam. – Hanem, hogy tényleg nő vagyok-e? Lányos lány, vagy lányos nő, nőies nő, vagy nőies lány, vagy valami. Érted?
- Mondanám, hogy igen, de nem. Mire gondolsz?
- Hogy külsőre persze az vagyok, de bennem nincs semmi csajos. Tudod. Csicsergés, meg nem teszem-veszem magam, meg úgy érzem, nincsenek lányos dolgaim.
Mély levegőt vett, emelkedett vagy fél métert a fejem a mellkasával együtt.
- Na ide figyelj, kisbogár. Be nem áll a szád, ha olyanod van, néha imádkozom egy szájpecekért, szóval, ha ez a nőiség mércéje, akkor átmentél. De teszed-veszed magad, csak nem látványosan, és de igen, vannak lányos dolgaid.
- Tényleg?
- Igen.
- Mik?
Puszit nyomott a fejem búbjára, és elregélte, amit az alábbiakban szedtem pontokba, a könnyebbség kedvéért E/1.-ben.

2017. július 25., kedd

Mackóval az élet



Volt egy lakótársam egy hétig, Frigyes, a vak spániel személyében. Nekem annyira nem illik rá a neve, hogy taktikusan Macinak vagy Mackónak neveztem. Vigyáztam már állatkákra a baráti körben, tőle mégis egy picit tartottam, mert nem lát. Ilyen helyzetben még életemben nem voltam, s gondoltam, ha esetleg más is kerül ilyenbe, akkor most olvashat róla egy kicsit, saját tapasztalatok alapján.

2017. július 23., vasárnap

Tiszadobi Andrássy-kastély



Hétvégén hivatalosak voltunk Tiszadobra, mert házasodott egy rokon. S mivel olyan messze kellett menni a világ pélójának kicsi szegletébe, gondoltuk a családdal, megnézzük az Andrássy-kastélyt, mint szabadfoglalkozás két program között.

Sok időnk nem volt ott csámborogni, mert majdnem zárás előtt voltunk már, úgyhogy valószínűleg, vissza fogunk menni majd oda valamikor, hogy rendesen körülnézzünk.

Eldöntöttem, ez lesz a nyári rezidenciám, ha egyszer világuralomra török, mert olyan dög meleg volt kint, hogy amikor beértünk, mondtam az egyik tárlatvezetőnek, hogy ha nem is tudok körbemászkálni, a lépcsőt már szeretem, mert hűvös.

2017. július 9., vasárnap

Viki, hopp!



Az utóbbi pár hét piszok nehéz volt lelkileg. Történt pár olyan dolog, amit minden jel szerint nagyon nehezen dolgozok fel. Egy ember pedig elintézte, hogy mindennek tetejében totálisan megpadlózzak. Ezért heveny, kétoldali emberundorban tengetem a mindennapjaimat. Ebbe a szerencsétlen nihilbe érkezett meg Viki, aki szabira jött haza. Féltem egy kicsit, mert ő még a mételyes oldalt nemigen látta élő-show keretein belül. Tudjátok, nem szerettem volna lehúzni, mégis vártam haza, mert ő azon kevesek egyike, aki ismer, mint a rossz pénzt.

2017. június 13., kedd

Off: Magamba záródom



Nos, aki nem követ Facebook-on, az nem tudja, de elég volt most egy időre. Kicsit hallgatásba vonulok, vagy szünetre megyek, kinek hogy tetszik.

Az az igazság, hogy tegnap jöttem rá arra, hogy a kis lila-fekete világom nem bír el mindent, sok minden nekem fontos dolog látja kárát a mindennapjaimnak, s mivel érzelmi író vagyok, semmi kedvem nincs ahhoz, hogy rátekeredjek egy-egy témára, az unalomig ismételjem, másfelől, momentán semmi újdonságot nem tudok adni nektek, amit ti, mint Olvasóim megérdemelnétek.

Rengetegszer kezdtem úgy a bejegyzéseket, hogy „bocsánat, de”. Rengetegszer írtam, hogy a törlésen gondolkodom. Rengetegszer agyaltam azon, miért jó az abbahagyás és az újrakezdés.

Most úgy gondolom, el kell mennem kicsit, mert tartozom magamnak, nektek, a blognak annyival, hogy nyomok most egy megálljt az egészre.
Nem zárok be, nem törlöm, fogalmazzunk úgy, hogy velem együtt a blog is, és a honlap is vérátömlesztés alatt lesz.

Nem mondom, hogy nem lesznek random bejegyzések, ha eszembe jut valami halaszthatatlan közölnivaló, viszont nem tudom, ez a szünet mennyi időt fog felölelni. Napokat, heteket vagy hónapokat. Töltekezni szeretnék, mert úgy érzem, elfáradtam, és nem bírom.
S annál nincs rosszabb, amikor a hobbi kötelességgé válik.

Nem találom a hangom, az agyam, a gondolataim, az ihletem, az energiám.
Kliséből szórakoztatni pedig, nem szeretnék, és nem is tudok.

A döntés a tietek. Kitartotok egy kicsit a szünet alatt, vagy sem. Instán megtaláltok, Facebook-on is, a levelekre is válaszolok. Csak kell egy kis áramszünet.

Jó nyarat mindenkinek!
Pusszantás,
D.

2017. június 10., szombat

Hemümön át a világ: Defektesek



Olyan ritkán írok, hogy néha azon kapom magam, elfelejtettem, hogy is kell csinálni. Azt azért halkan megjegyzem, hogy az utóbbi időben más volt az életfeladatom, azzal és azokkal most szívesebben foglalkoztam.
Ez a pici monológ rajtuk keresztül csatlakozik a mai témánkhoz.

Ugyanis, arra jöttem rá általuk, hogy mindenki defektes. A legtöbb esetben annyira félünk a rossz dolgokról, hogy közben lemaradunk a jókról is, esetenként a saját életünkről, elfogy az időnk, aztán csak ott állunk meggyötörve az út szélén, hogy hohó. Hogy mire gondolok pontosan?
Arra, hogy olyan színes az utunk, hogy a végén észre sem vesszük, hogy mi magunk is defektessé válunk.