2018. február 17., szombat

Ha esetleg



Sziasztok!

Tudom, nem vagyok aktív, most mégis segítség kellene.

Az egyik ismerősöm idén érettségizik, és NAGYON KELLENE EGY TÖRTÉNELEM TANÁR, akinek belefér az idejébe, hogy felkészítse emelt szintű érettségire. Budapesti, ha lehet.

Úgy esett (ezt majd elmesélem, mert kiverte a biztosítékot nálam), hogy nincs más lehetőségünk.

Szóval, aki esetleg tudna segíteni, az lőjön nekem privátba egy levelet!!!
(tipegozombi@gmail.com)

A segítségeteket előre is köszönöm.

2018. február 10., szombat

Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és vízhordó



Szeretem a nem szokványos élményeket, és megmondom őszintén, életemben most először jártam ebben a múzeumban is. Kitaláltam, ha már lúd, legyen kövér, ne csak mászkáljunk fel s alá a városban, hanem gazdagodjunk élménnyel is, így esett, hogy megnéztünk az orvostudomány változását.

Mint az lenni szokott, ez is hagy némi kívánnivalót maga után, sokkal tágasabb kiállítást is el tudtam volna képzelni, mert szegényesnek és hiányosnak tűnik így első blikkre a dolog. Nem is arról van szó, hogy preparátumokat nézegettem volna – de igen -, de akár egy modernkori válogatás is elfért volna, vagy középkori, vagy esetleg egy képzelgés a jövőről. Persze, így sem volt rossz.

Figyelem! A bejegyzés frászos képeket is tartalmaz!!!
(már, aki érzékeny a koponyákra, szervekre…stb)

2017. november 22., szerda

Tim Davys: A halállista



Más szemmel fogok ezentúl nézni a plüsseimre. Van jó pár, akiknek az évek folyamán személyiséget adtunk. Itt van Kistrudi, a kacsa, aki híres akar lenni, de hihetetlenül beszari. A bélpoklos Fogatlan, a tudós Kisbagoly, aki döglött bogarakat gyűjt a fagyasztómban, vagy az identitást tévesztett Vakond, aki a lelke mélyén zsiráfnak született. Közülük igazán Kistrudi van lélekkel ellátva.
Ezután a könyv után nem érzem olyan nagy balgaságnak ilyesmit „játszani” a plüssökkel, illetve, egy ideig úgy fogom az embereket szemlélni, milyen plüssök lennének egy hasonló világban.

2017. november 20., hétfő

Virágnyelv # 3.



Rémlik, hogy 2015-ben írtam utoljára virágnyelv bejegyzést? Mert én most ébredtem rá, ám sajnos, ez sem egy olyan dolog, amit csontig rágnék, mondjuk, mint egy időben az idegőrlőt. Ez alkalommal némi segítséget nyújtok a pasiknak a nőkhöz, ugyanis, nem mindig azt gondoljuk, ami kiesik a szánkon.

Főleg az utóbbi idők tapasztalatai után készült. Akit megsértek vele, bocs, csak előtte nézz magadba.
Barátnők után szabadon, bár  tuti, hogy Kifli is bólogat.

2017. november 19., vasárnap

Filmturmix



Teljesen belemerültem egy könyvbe, pedig már délelőtt ki szerettem volna tenni ezt a bejegyzést. Aztán rajtam szundizott barátnőm kutyája, így képtelenség volt laptopot az ölembe venni. Most legépeltem a gondolataimat a heti hét filmről, aztán szerintem megyek, és olvasok még pár oldalt (mondjuk az egészet).

Hétköznapokon pedig, teljesen ráfüggtem az Alfa Holdbázisra. Imádok vele nosztalgiázni.

2017. november 16., csütörtök

Cixin Liu: A Háromtest-probléma



„3/1”

Szeretek könyveket kapni, de amikor megláttam, hogy kínai, pici megingott a bizalmam. Életemben eleddig egy kínai könyv fordult meg a kezemben, egy verseskötet. Egy idő után valahogy úgy tűnt, a tőlünk keletre leledző emberek irodalma nem lesz a szívem csücske.

Ahogy az oroszokkal átfordított valamelyest Pelevin és Szorokin, most a kínai science fiction is megdobogtatta a szívemet.
Az alábbiakban próbálom a gondolataimat rendszerezni.

2017. november 14., kedd

Íráskényszer, mint alkotói válság



Azt hittem, az a rossz, ha nincs ihletem. De nem. Rosszabb, ha van, és nem tudom leírni. A szikrát viszonylag könnyen utolérem, viszont soha nem gondoltam volna, hogy ez elő fog fordulni velem.

Az alaphelyzet, hogy tudom, írni akarok, de képtelen vagyok papírra vetni a gondolataimat. Nem csak történeteket, de még jegyzeteket se. Az utóbb 5-6 hónapban különösképpen. Ötletem van, csak éppen, mintha elmacskásodtam volna. Eltunyultam, kiestem a ritmusból, valami baj van, valami nem kerek.

A minap ültem a laptop előtt, mert már éreztem a csít, ám a leírt szavak értelmetlenek voltak, merev mondatok lettek, szájbarágós gondolatok. Úgy éreztem, hogy a belső kényszer hatására előbb változok vérfarkassá telihold nélkül, mint hogy valami emészthetőt monitorra vessek. Nyomasztó érzés ez a láthatatlan gát az elmém és az ujjaim között.

A Pókember új része alatt bőven volt időm ezen gondolkodni, hogy miért lehet ez most így? Mi változott? Hogy lehet ezen túljutni?